Csütörtök este indultunk Pétervárról Helsinkibe minibusszal (50 euro oda-vissza), 7 óra az út. A határon „csak” egy órát kellett állnunk, „csak” három helyen kérték el az útlevelünket. Uniós polgár lévén értelmetlenül bonyolultnak tűnik ez az orosz rendszer. A nő megkért, vegyem le a szemüvegem, gyanúsan tanulmányozta az arcom (külföldi = ellenség??), majd kérdezte, mit csinálok Oroszországban. Nézegette a multivízumomat, a migrációs kártyámat, az útlevelemet, csinált róluk vagy másolatot vagy beolvasta valami gépen nem tudom, aztán pötyögött a számítógépen bő 5 percig. A finn oldalon Adriana magához híven elkezdett hangosan ujjongani, hogy mennyire kedves és jófej volt a határellenőr az oroszhoz képest. De nem csak ő tett így, mindannyian ujjongtunk, hogy újra Európában érezzük magunkat, ahol kedvesek az emberek, beszélnek angolul és minden működik, mint a karikacsapás.
Házhoz vitt minket a minibusz, persze hajnal volt, így még alukáltunk picit. Siljáék Espo-ban laknak, egy "kertes házas"-erdős-elegáns előváros-szerűség. Hatalmas hó volt, minden hófehér és jeges. A ház belülről is csodálatos, hatalmas üvegablakok, amelyeken keresztül a zúzmarás fenyőfákat látni.
Reggeli gyanánt kipakolhattuk Siljáék hűtőjét, aztán elindultunk várost nézni. Helsinki nagyon megtetszett, nagyon tiszta, gazdag város. Kedvesek és segítőkészek az emberek (nem úgy, mint oroszföldön, ahol ha útbaigazítást kérsz az utcán, meg sem szándékoznak állni, így futhatsz utánuk és a harmadik „Izvinite”-re talán megállnak), nagyon sokan tudnak angolul.
Bementünk a Parlamentbe egy miniszteri ülésre. Az épületbe nagyon könnyen be lehetett jutni, az útlevelet meg sem nézték, csak át kellet menni egy átvizsgáló berendezésen. Az épület maga ronda, szürke és modern. A magyarhoz mondjuk egyébként sem láttam még hozzáfoghatót.
Bementünk egy nagy fehér templomba, amibe beleszerettem. Lutheránus templom, a finnek túlnyomó többsége lutheránus ugye. Belül nem giccses, nagyon egyszerű, viszont a csillárok gyönyörűek és az orgona is. Elhatároztam, találnom kell egy finn fiút, aki feleségül vesz, mert 1, a finnek nagyon jóképűek, 2, ebben a templomban szeretnék esküvőt.
Találkozónk volt délután Silja apukájával, aki elvitt minket egy viszonylag olcsó és iszonyatosan jó és elegáns kínai étterembe (legjobb, amit eddig ettem, kínai), sokat beszélgettünk vele angolul, meghívott minket.
Aztán találkoztunk Silja egy barátnőjével, akivel beültünk egy szimpatikus kis bárba. A pultoslány tudott néhány szót magyarul.
Hazaértünk és félmeztelen fiúk és lányok rohangásztak a földszinten, kiderült, szaunázni jöttek Iro (Silja bátyja) barátai. Mi felmentünk és kezdtünk készülődni az esti buliba. Ugyanis Iroék elhívtak minket az egyetemi campusba (tényleg hatalmas diákrezidencia, ilyet én még nem is láttam), ahol valamilyen „disznó”-party volt. (minden évben "beáldoznak" egy disznót az egyetemi közösség javára) Silja anyukája vállalkozott arra, elvisz minket kocsival. Heten voltunk (vezetővel együtt) az 5 személyes autóban. Négyen zsúfolódtunk hátul, Marta meg ránk feküdt keresztbe.A buli előtt Iro itatott velünk finn sört meg valami finn konyak-szerűséget, a campuson beültünk valamilyen magán-bárba (nem legális objektum), ahol pezsgőztünk, aztán a buliban 2 euróért ittuk a vodka-redbullokat. Ez egy beöltözős buli volt, a keret:jungle.Sokan igazi jelmezben voltak, mi megoldottuk, ahogy tudtuk. Táncoltunk, beszélgettünk finnekkel, aztán hajnali kettőkor majdnem elmentünk az afterpartyba, ami szauna-party lett volna, de Marta és Ricsi annyira részegek voltak, hogy nem tűnt jó ötletnek. A szauna-partyt továbbra sem tudom elképzelni, ennyi emberre hogy tudják megoldani. Ja, apropó, a finnek meztelenül szaunáznak. Silja apukája értünk jött a buli után. Marta eszméletlenül vicces volt ennyire részegen. Feküdt rajtunk a kocsiban, mosolygott, gyagyogott hülyeségeket, azt ismételgette, hogy „I feel so good”, „I like your family”, szakadtunk a röhögéstől.
Szombaton mondhatni nyugodt tempóban sikerült felkelnünk (Ricsi javított kicsit diktatórikus módszerein), megreggeliztünk (oda meg vissza vagyok a finn vajért, ezt a többiek is tanusíthatják, szinte szlogen lett az „I like this butter”, „This butter is very good”..), majd becsücsültünk a kocsiba és Silja elvitt minket egy közeli lovas tanyára, ahova a család rendszeresen jár. (Számomra ismeretlen módon Silja nagyon ügyesen vezet ilyen időjárásban, amilyen bátran tolatott hátra a meredek jeges úton.) Hatalmas volt lovon ülni ebben a csodálatos havas időben. Nagyon élveztem.
Nagyon nagy szerencsénk volt az idővel, általában november közepén állítólag nem szokott még ekkora hó lenni. Minden hófehér, ropogós hó, nem az a féligmeddig hó (amely Silja szerint nem is hó, finnül vagy tíz különböző fogalom van arra, ami nálunk a hó), amely fél nap alatt elolvad és utána következik a szenvedés a latyakban.
A finn nyelv nagyon vicces. Nagyon sok magánhangzót képesek egymás mellé rakni. Egyáltalán nem hasonlít a magyarra, akármilyen nyelvi rokonságban is állunk.
Elkocsiztunk egy kis faluba ahol szép faházak voltak, hülyéskedtünk a hóban, Adriana úgy futott körbe, mint Babu, Martát állandóan fényképezni kellett a hóban, mert spanyol létére nagyon különleges ez a nagy fehérség számára.
Hazaértünk, Silja szüleivel ebédeltünk sült halat.
Késő délután elkocsiztunk a nagyihoz. Nagyinak egy durván 200 m2-es lakása van valamilyen elit kerületben. Belépsz, máris múzeumban érzed magad, tele antik bútorral, gyönyörűen elegánan berendezve, mint azokban az „Otthon” magazinokban. Féltünk ráülni a kanapéra. Tényleg penthouse-szerű. Nagyi forralt borral és nagyon finom „karácsonyi ízű” sütikkel kínált minket. Nagyi kiválóan beszél angolul 82 éves létére. Beszélgettünk Oroszországról, magunkról.
Azon poénkodtunk egész nap, hogy engem be kell házasítani Silja családjába és akkor mindenki jöhet látogatóba mindig. De ez onnan indult, hogy megállás nélkül hangoztattam, mennyire imádom Helsinkit és a finn vajat és mennyire finom volt az első napi kínai és mennyire szép volt „A fehér templom” és hogy ott szeretnék férjhez menni. Na meg persze a jacuzzi.
Hazaértünk és gyakoroltuk a finn tradiciókat. Szauna-jacuzzi-szauna. De még milyen jacuzzi! Komolyan mondom, mesébe illő volt az esténk. Leírhatatlan volt ülni a jacuzziban hóesésben. Körülöttünk erdő (nincs is semmilyen kerítés, tehát elvileg bárki betérhetne, dehát Finnországban vagyunk, ezeknek ez biztonságos), hatalmas fenyőfák, zúzmara, fehérség, hull a hó, érzem az arcomon a hópelyheket, érzem a nedves hajamon, hogy fagyos, mi meg fekszünk a bugyogó meleg vízben és gumikacsákkal játszunk. Édenkert. Kimászunk, mezítláb a hóban, rohanás a szaunába, Silja rakja rá a vizet, folyamatosan rakja, úgy érzem ég a bőröm, de neki ez még hideg, sebaj, mondja, ez nem veszélyes, csak jót tesz, hát legyen. Majd hidegzuhany (Adriana bevállalta a finn szokás szerinti szauna utáni hóbanfürdést, úgyhogy kirohant, belevetette magát a hóba és vissza), vissza a jacuzziba, ahol nagyjából három órát töltöttünk azt hiszem, minimum.
Vasárnap elkompoztunk várat nézni. Nagyon csípős hideg volt, a parton sétáltunk sokat, ott főleg fújt a szél. Olyan volt a táj, amelyet minimum vártam volna Arkhangelsktől is. De nem lett volna szabad elfelejteni, hogy Oroszország az Oroszország, Európa meg Európa. Tényleg hatalmas a szakadék Oroszország és Európa között. Nem túlzok. Egyértelműen más. Helsinki alatt napi többször rácsodálkoztunk, milyen más itt, milyen jó, hogy Európában élünk. És amikor kérdezik, miért más, nehéz felelni. És itt még nem is arról beszélek, hogy az oroszos udvariatlanság után örömtáncot járunk, ha az eladónő ránk mosolyog a boltban. Valahogy minden más, az emberek, a környezet, szebb, tisztább, egyszerűen európaiasabb.
Ebben a hidegben csak úgy lehet túlélni, ha fél óránként beülünk valami meleg helyre. A séta után találtunk is egy szimpatikus kis kávézót. Ahol elsütiztünk hárman, amíg a fiúk meg Silja történeti múzeumba mentek.
Következő napi programunk valami karácsonyi parádés megnyitó a főutcán. Vártunk rénszarvast. Kezdjük ott inkább, hogy háromnegyed órát vártunk a hidegben, hogy végre elkezdődjön az ünnepség, szétfagytunk. (Fura, hogy november közepén kezdik ünnepelni a karácsonyt. De már Péterváron is felállították az utcai karácsonyfákat.) De rénszarvas nem jött. Helyette jöttek random emberek beöltözve mindennek, kis vakondtól kezdve télapóig. A kísérő rendőrautóban mikulássapkás rendőrbácsik csücsültek mosolyogva. (Ilyet Oroszországban hiába várnál ha ha.)
Hazabuszoztunk meg sétáltunk. Még egyszer ki kell hangsúlyoznom, hogy nagyon szép a külváros is. Mint a filmekben. Gyönyörű házak, hatalmas hó, fehér ágak, nagy fenyőfák. Hazaérünk, karácsonyi családi hangulat, finom illatok, kandalló, asztalhoz ülünk, az egész család (Silja szülei, 3 testvére és mi hatan). Az előétel valamilyen lazacos krémes kenyérke, a főétel rénszarvas krumplipürével, párolt zöldségekkel és áfonyalekvárral (nyamm), illetve háromféle isteni finn desszert, mindemellé gondosan kiválasztott vörösbor. Aztán csöng a telefon, hogy megérkezett a minibuszunk, indulunk vissza Pétervárra.
Silja szülei nagyon kedvesek, szuperül beszélnek angolul, mindketten olyan kiegyensúlyozottnak tűnnek, árad belőlük a nyugalom. Négy gyerekük van, gondolom hozzászoktak a nyüzsgéshez. Szuper fogadtatásban részesültünk náluk. És beleszerettem Helsinkibe.
