Észak-oroszországi túránk
Majdnem lekéstük a vonatot. Úgy néztünk ki a csomagjainkkal, mint a cigányok. Szegény Ricsi egyedül hímnemű a társaságban. Öt lány és ő. Igazán sajnálom.
A vonat sokkal rosszabb állapotú, mint a moszkvai. Az étteremben borzalmas a kiszolgálás, a legudvariatlanabb, amit életemben tapasztaltam. Csak olyan oroszosan utálják az idegeneket. A lányok rendeltek egy szendvicset és egy krumplis valamit. Amikor kihozták, szó szerint röhögő görcsöt kaptunk. Háromszor annyiba kerül, mint egyébként és az adag harmadannyi. A miniszendvicset fényképeztük. Ennél minibb már nem is lehetett volna. Egy negyvenes pasas a szomszéd asztaltól küldött nekünk egy tábla csokit. Uh. Mivel ki voltunk akadva (már meg kellett volna szoknunk az orosz udvariatlan kiszolgálást, de nem), összegyűjtöttük az összes aprópénzünket (komolyan, ennyi apróval életemben nem fizettem sehol) és azzal fizettünk. Nagyon kellemetlen volt, de ezt nem lehetett kihagyni.
Adriana a 25 órás vonatútból 1 órát volt fenn, amikor kiment cigizni egy nagyobb állomásnál. Mivel előtte semmit nem aludt, reggel 7-re ért haza a randijáról.:)
Nagyon gyorsan eltelt a hosszú vonatozás, mindannyiunknak tanulnia kellett, úgyhogy volt mit csinálnunk.
Második nap megérkeztünk Arkhangelskbe..Vagyis egy kis faluba, fél órára Arkhangelsktől. A couchsurfing-es fiú, Roman, ott várt minket az állomáson egy barátjával, Iljával. Kissé meglepődött, hogy hatan vagyunk, pedig említettem neki, hogy hatan leszünk, na mindegy, nagyon kedves volt. De nagyjából azt lehet mondani, kukkot sem tudott angolul, illetve a barátja sem, úgyhogy a kommunikáció kissé akadozott avagy én nekem kellett fordítani állandóan. Rajtam kívül csak Ricsi beszél jól oroszul.
Egy szeméttelephez hasonló lerombolódott falucskában cipeltük a cuccainkat, annyira nem tűnt még fagyosnak az időjárás. Amikor megérkeztünk, fogadott minket a fiú anyukája és nagymamája, Roman sütött nekünk 3 hatalmas pirogot, az egyikre tésztával ráírta, hogy Tündi. Kedves. Teáztunk, beszélgettünk, vagyis próbáltunk.
Amikor az ember ilyen sok időt tölt együtt random emberekkel, kiderülnek dolgok a másikról. Például Ricsiről sosem gondoltuk volna, hogy ilyen diktátor-féleképpen lép majd fel, kiindulva abból, hogy lányok vagyunk és mindenhonnan elkésünk és vihorászunk minden idióta dolgon, állandóan az ment, hogy „gyerünk, menjünk már”, „nem, erre nincs idő”, „ne fényképezz”, „ne énekelj” blabla. Ezek miatt néhányan kicsit ki voltunk akadva rá, de Arkhangelsk közepére kezdtük már megtalálni a közös hangot. Nyilván nehéz egyedüli fiúnak lenni a társaságban. Jó, az orosz fiúk velünk voltak mindenhol, de az más kicsit.
Szóval rohanni kellett megérkezés után egyből. Elindultunk felfedezni Arkhangelszket. A buszúton odafelé már láttuk, hogy talán kicsit túl sokat vártunk ettől a helytől. Koszos és szegény. Semmi köze Pétervárhoz vagy Moszkvához. Megérkeztünk a városba és kérdeztük, hol a központ. „Ez a központ”. Aha.:).Hát őszintén szólva Arkhangelskben semmi szépet nem fedeztünk fel, nagyon izgalmasat sem. De megérte azért, világlátás szempontjából.
A srác elvitt minket egy olcsó kajáldába (4 fogás kb 150 rubelért, ami durván 4 euro), persze fizettük az ő részét. Innentől kezdve mindenét fizettük a három nap alatt, a buszokat és néha a kajálásokat is. Ez normális, hiszen tényleg szegény család és elszállásoltak minket, hatunkat, 2 éjszakára, ettünk náluk pirogot, orosz salátát, kását, ittunk sok teát.
Elmentünk a fiúkkal egy közeli kis faluba, ami nagyon híres, tradicionálisan orosz faházakkal van teli, nagyon tetszett mindenkinek. Malije Koreli. Az erdőben egy nagyon csúszós és meredek részen kellett menni (egyértelműen pánikrohamom lett), meg is csúsztam és eléggé belevertem a térdem egy fába, úgyhogy van egy hatalmas sötétkék foltom. (Azóta eltelt egy hét, a foltom hatalmas, sötét és még mndig fáj, ha lépek. Tessék csak sajnálni.)
Roman elhívta egy orosz nőismerősét, aki beszél angolul. Sajnos. Olga mindannyiunkat halálra idegesített, be nem állt a szája, ránk akarta tukmálni az általa kitalált programokat, szó szerint ránk szállt. Végül beültünk vele egy „bárba” (ami inkább étterem volt, mint bár, azt egyet sem láttunk sehol, pedig vagy háromnegyed órát gyalogoltunk az esőben, Olgával).
Elég kellemetlen érzés volt, hogy tudtuk, hogy a srác és a barátja sem tudják maguknak megengedni, hogy étteremben egyenek és bárokban iszogassanak, mi meg „csak úgy szórtuk a pénzt”, anélkül, hogy számolgatnánk. Pétervárhoz képest tényleg olcsónak bizonyult a hely étkezés szempontjából mindenképp. Valószínűleg gazdag külföldieknek tűntünk a szemükben.
Hazamentünk és készülődtünk az alváshoz. Mind egy szobában aludtunk, Romanéban, öten elfértünk a két ágyon, Ricsinek a föld jutott, egy matrac na.
Sok probléma nem származott végül az egy fürdőszoba-dologból. Kivéve, amikor szombaton egész nap nem volt víz. Reggel kb fél órát azzal töltöttünk, hogy van, aki nagyon szeretett volna fürdeni, van, aki hajat mosni, van, aki azt mondta, ez nem fontos, van, aki találni akart volna szaunát vagy orosz „bányát”, nehezen jutottunk egy véleményre. De amikor kiderült, hogy Arkhangelskben kb 20000 Ft-ba kerül egy óra szauna, inkább elvetettük az ötletet. Én ásványvízzel megmostam a frufrum.:) Csak a fiút sajnáltam, mesélte, hogy amikor behívták katonának, ott csak heti egyszer fürödhetett és 100 férfi lakott egy szobában, mi meg egy nap nem mosdástól ki vagyunk akadva külföldi létünkre.
Pénteken a fő program az volt, hogy elbuszozunk a Fehér tengerhez. Kitett minket a busz, a semmi közepén, csak hatalmas panelházak, koszos part, borzalmas fagyasztó hideg, szél, eső. Kimásztunk a tengerpartra, csak azért, hogy készüljön néhány fénykép, majd konkrétan rohantunk fedél alá, mert elkezdett zuhogni. Javasoltak nekünk egy emlékművet, ahhoz elszenvedtük magunkat, és persze hogy az emlékmű nem volt más, mint egy nagy darab kő. :D Majd eljutottunk valahogy a központba, ahol éttermet kerestünk. A fő célunkon, a tengerparton kb 10 percet ha töltöttünk.
Este csirkepaprikást főztünk. De a csirke amit vettünk, mint utólag kiderült, csontos volt és jeges, ezért várni kellett sokat és felvágni (Ricsi megint átvállalta a férfimunkátJ ). Hoztam magammal vaníliapudingport, így azt is készítettünk. Főzés közben Laure-ral volt egynéhány konyhai véleményeltérésünk. (mint eddig mindig) Utálok úgy főzni, hogy valaki beleszól és idegesít, ő sajnos elég gyakran teszi ezt, francia létére azt hiszi, csak a franciák tudják, hogy kell főzni. Meg vettünk ajándékcsomagot Romanéknak, amit étkezés után átadtunk.
Fagyasztóan hideg van.
Másnap reggel fura hó esett, pici fehér golyó formájában (soha nem láttam még ilyet), kellemetlenül fújt a jeges szél ezekkel a golyókkal, csak a szemünk látszott ki a bebugyolált fejünkből, de muszáj volt eljutnunk Nagy Péter szobrához, hogy csináljunk fényképet vele.
Egész szombat délutánt egy nagyon európai hangulatú kávézóban töltöttük, mi, lányok, és tanultunk aktívan, mindenkinek volt sok készülnivalója. Közben kávéztunk, salátáztunk. Azt hiszem egész szentpétervári tartózkodásunk alatt nem ettünk annyit, mint amennyit ez alatt az út alatt. El is neveztük az északi túránkat food-trip-nek. Laure mániákusan fényképezett mindent, amit ért, így az összes kaja, amit ettünk, meg lett örökítve.
Aztán találkoztunk a fiúkkal, bevásárolni az útra (utaztunk Arkhangelskből Vologdába, második célállomásunkba), haza összepakolni, elköszönni.
Kisebb sokk ért minket, amikor a pályaudvaron a nő elnézte a dátumot és megijesztett minket azzal, hogy a jegyünk másnapra szól. De nem.
Vologda
Első benyomás: szebb, mint Arkhangelsk. Az itteni couchsurfinges fiú, Anton, úgy volt, hogy kijön értünk a pályaudvarra reggel. Beültünk reggelizni egy étterembe, amit találtunk. A millió csomagunkkal. Anton nem jelentkezik, kezdünk idegesek lenni. Az étterem igazából egy hotelhez tartozott, mi meg elkezdtünk tanulni az asztalon, mintha egy kávézóban lennénk. A néni nem nézte jó szemmel, ez mondjuk érthető, diplomatikusan kitessékeltek minket. Közben sikerült megbeszélni Antonnal a reggel 9-et, de bő háromnegyed órát vártunk rá, ki kellett mennünk a hidegbe, az esőbe. Újra felhívom, már úton van. Megérkezik. Első pillanattól kezdve viccelődik mindennel, nagyon megtetszett az ironikus stílusa. Meglátjuk a kocsit, OH MY GOD. Egy nagyon lepukkant Lada. Hatalmas zajjal közlekedik, hatalmas füsttel, nincs rendszámtábla rajta, koszos. Esküszöm filmbe illő jelentet. Megbeszéltük, hogy Ricsi és Adriana busszal mennek, csak négyen férünk be a kocsiba plusz hatunk csomagjai. Anton mondta, egy pillanat, arrébb áll, mert nagy a pocsolya. Mindannyiunk fejében átfutott a gondolat, hogy na most simán el tudja lopni az összes cuccunkat. De nem. Elindulunk, nagy zajjal és rázkódással, majd kilyukad az egyik gumi. Betoltuk a kocsit egy parkolóba. Kérdezgetjük, most mi lesz most, hogyan jutunk el hozzá. Ő meg csak lazán, misztikusan, nevet rajtunk, mondta, hogy ne idegeskedjünk ennyit, úgy 3 km, megtehetjük gyalog. Néhány perc múlva kderült, hogy csak ironizált, valójában két percre van a lakása.
Jobban beszél angolul, mint az előzőek, de itt is állandóan szinkrontolmácsoltam.
A lakása a legkoszosabb, amit életemben láttam, mintha soha az életben nem lett volna kitakarítva, a fürdő volt talán a legundorítóbb. De a srác eszméletlenül vicces és jófej, kedves, udvarias, kínált minket sütivel és teával. Nem akarta elárulni, hány éves, de egyik nap meglestük egy hivatalos iratába belekukkantottunk, kiderült, hogy 86-os. Azt hazudta első nap, hogy szállítóként dolgozik, időnként besegít az udvar takarításában. Második nap derült csak ki, hogy igazából jogi tanulmányokat folytatott, de áttért a webdesignra és nagyon sok munkája van, a városban sétálva sok általa készített plakátot láttunk.
A lakástól mindenki sokkot kapott minden kedvesség ellenére. És kissé ijesztő volt a hatalmas játékpuska és a sok katonai felszerelés (valami paint-ball-hoz hasonlító játékhoz kell neki, valamilyen katonai szerepjátékban vesz részt). Ezen kívül alpinista.
Első napunk folyamán sokat sétáltunk, nagyon szépnek találtuk a kisvárost, romantikus folyóparttal, nagyon szép templomokkal. Este Anton bemutatta nekünk egyik legjobb barátját, Sashát, aki szintén szuper szimpatikus volt nekünk. A fiúk elvittek minket egy bárba, ahol rendeltek pizzát nekünk, de mindenki fáradt volt, úgyhogy utána hazamentünk.
Második napunk folyamán elbuszoztunk egy monasztirba, este viszont Silja és Ricsi hazautaztak Piter-be, mi hatan meg (négyen lányok, Anton és Sasha) vízipipáztunk. Anton mutatott sok képet a túrázásairól.
Harmadik nap arra keltem, hogy idén először tiszta hófehér a kilátás az ablakból, mindenhol hó, csodálatos. megint csak sétáltunk, továbbra is nagyon tetszett nekünk a városka, megint jól bekajáltunk a szokásos Ogorod nevezetű „sztolovaja”-ban, vettem egy tradicionálisan mintázott orosz sálat. A hóból sok sár lett.
Szentpéterváron meleg van. És nem csak oroszos értelemben.:)
